Ritoók Zsigmond

Ókortudomány
1850 A klasszika-filológia önálló tanszéket kap a pesti egyetem bölcsészettudományi karán

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 314-329.

„Aki azt mondja nekünk, hogy Magyarországon nincs philologia, annak nem azt feleljük, hogy van, hanem azt, hogy: legyen.”
Ponori Thewrewk Emil 1876

Ha mindenképpen valamilyen eseményhez és évszámhoz akarjuk a szó modern értelmében vett klasszika-filológia magyarországi kezdetét kötni, úgy valószínűleg az 1850. év erre a legalkalmasabb, amikor a pesti egyetem bölcsészettudományi karán a klasszika-filológia a bölcsészkari reform keretében önálló tanszéket kapott. Ennek a látszólag csak szervezeti változásnak tudniillik legalább két szempontból van még jelentősége.

Egyfelől az egyetem szempontjából. A 19. század elejéig a bölcsészkar kétéves előkészítő volt az „igazi” egyetemi karokra, a teológiai, a jogi vagy az orvosi karra. A bölcsészeti karon a nevének megfelelően filozófiát oktattak, esztétikát, rétorikát (ennek keretében foglalkoztak az ókori írókkal), idegen nyelveket, történelmet bizonyos természettudományos ismereteket. Ezt a rendszert változtatta meg az általa 1909-ben alapított berlini egyetemen Alexander von Humboldt. A bölcsészeti kart egyenrangúvá tette a többi karral, s azon belül a német felvilágosodás ókor-, s azon belül különösen görögség-tiszteletének megfelelően a klasszikus ókorral való foglalkozás, a klasszikus ókortudomány, latinosan a klasszika-filológia különösen fontos szerephez jutott. Ezzel együtt intézményesítette Humboldt a tanszabadságot: az egyetem tanárai szabadon, tudományos meggyőződésüknek megfelelően taníthattak. Ez a berlini egyetemet más egyetemek számára példává, de egyben a reformot politikai kérdéssé is tette. Az osztrák birodalomban Franz Serafin Exner ezért kísérletezett hiába annak megvalósításával már 1848 előtt, sajátos paradoxonként Exner ösztönzésére a Schwarzenberg-kormány közoktatásügyi minisztere, Leo Thun valósította meg azt a forradalom után, Bécsben éppen úgy, mint Pesten.

A klasszika-filológiai tanszék létrehozása azonban más változásnak is velejárója volt. A Humboldt előtti egyetem olyan műveltségkoncepció kifejezése volt, mely szerint egy filozófiai megalapozottságú általános műveltségre épül a teológiai, jogi vagy orvosi szakmai műveltség. Az ókorral való foglalkozás az általános műveltségnek volt része, hiszen beszélni, tárgyalni, szónokolni mindenkinek tudni kellett, s az ehhez szükséges általános, minden európai országban ismert történelmi, filozófiai, mitológiai anyagot s az érvelés és megformálás módját az ókori írók alapján lehetett elsajátítani.

Az ismeretek azonban minden területen gyarapodtak, s az angol, majd a francia felvilágosodás a tapasztalati – természettudományos, műszaki, földrajzi – ismereteknek elvileg is nagy jelentőséget tulajdonított, hiszen erre alapozta azt az eszméjét, hogy a történelem során van fejlődés. A fejlődésgondolat – elsősorban a német felvilágosodásban – a történeti szemlélet kialakulásához vezetett, vagyis oda, hogy az események és jelenségek egymásutánjában olyan oksági láncot véltek felismerni, amely valamilyen tökéletesedés irányába halad, s az eseményeket a történéseknek ebből az ok-okozati láncolatából, történetiségükből érthetjük meg. Ezt a szemléletet érvényesítette először Winckelmann a görög művészet vagy Lessing a vallások esetében, úgy látva, hogy a művészi vagy vallási jelenségeknek története van. Ez a szemlélet a 19. század meghatározó szemléleti formája lett. Az is nyilvánvaló volt, hogy a társadalmi és szellemi élet különféle területein ezt a szemléletet más-másképp lehet és kell alkalmazni. Ennek folytán, és nemcsak az ismeretanyag növekedése miatt, a humán (bölcsész) tudományok műveléséhez is sajátos, szakismeretek váltak szükségessé, vagyis a tudományok korábbi hierarchiája nem volt fenntartható. A bölcsésztudományok épp úgy szakismeretté váltak valóban, mint a jog- vagy az orvostudomány.

Ennek megfelelő szellem érvényesült az 1734-ben alapított göttingeni egyetemen. A göttingeni egyetemen érvényesülő szellem azt a különös szakaszt jelentette, mikor az enciklopédikus és gyakorlatias műveltségeszmény már átalakulóban volt szaktudományos, elméleties műveltségeszménnyé, de még hatott az egyetemes látás igénye s a törekvés az embernek az alakuló szakismeretek középpontjába állítására, mint vonatkozási pontnak a megőrzésére. Ezt jelenti a német felvilágosodás új humanizmusa.

Az egységben látásra való törekvés, az ókorra, de ugyanakkor a saját korára való figyelés jellemezte az egyetemen az ókorral való foglalkozást, amint azt Christian Gottlob Heyne munkássága mutatja, aki ugyan formailag eloquentiae professor volt, de akinek munkássága az ókor egész művelődését felölelte, tárgyi emlékeit épp úgy, mint az írásosakat, Homérost épp úgy, mint a Traianus-oszlopot, s erre nevelte tanítványait is, mint ahogy a 19. század első felének többi nagy német klasszikus filológusa is erre az egyetemességre törekedett. Mikor Humboldt, aki göttingeni diák volt, a bölcsészkart a többivel egyenrangúvá tette, és a tanszékeket ennek megfelelően szervezte meg, valójában a göttingeni szellemnek adott szervezeti formát, s megteremtette ezzel a klasszika-filológiának mint szaktudománynak a számára a felvirágzás lehetőségét.

Az ókorkutatás (meg valószínűleg más kutatások) szaktudománnyá válása azonban nemcsak a korábbinál sokkal elmélyültebb kutatások, kifinomultabb módszerek, új felismerések lehetőségét és megvalósulását jelentette. Ahhoz, hogy az ókorkutatás tovább haladhasson, a szakosodás nélkülözhetetlen volt, de veszélyeket is jelentett: a tudomány önmagába zárulását, befelé az elveszést a részletekben, elvesztését az egész látása igényének, kifelé elvesztését a kor eszméivel, problémáival való kapcsolatnak. E veszélyek a 19. század második felében egyre inkább mutatkoztak, ha nem is mindenki esetében. Mikor Thun egyetemi reformját végrehajtotta s annak keretében felállította a klasszika-filológiai tanszéket, a korszerű, európai formát honosította meg Pesten is. Az ókor kutatása azonban ekkor kezdett „veszélyes” korszakába lépni.

Az ókorral való foglalkozás Magyarországon természetesen nem 1850-ben kezdődött. Az itáliai humanizmus a hazai latin nyelvismeret folytán és az évtizedekig Magyarországon élt és 1444-ben itt meghalt Pier Paolo Vergerio révén hamarabb hatott, mint német földön. Az újabb kutatás mindamellett azt is valószínűvé tette, hogy Vergerio és a magyar humanizmus, nevezetesen Vitéz János között volt egy közbülső láncszem, a zenggi születésű Johannes de Dominis személyében, aki Vitéznek elődje volt a váradi püspökségben (Pajorin 2005). A Magyarországon Mátyás korában római feliratokat gyűjtő itáliaiak után Megyericsei János (1470–1517) személyében hamarosan magyar gyűjtője is támadt a feliratoknak. A feliratgyűjtést később mások is folytatták, köztük Szamosközy István és Weszprémi István. Bizonysága van Vitéz János foglalkozásának Tacitus szövegével. Janus Pannonius nemcsak ragyogó latin részletfordításokat készített az Iliasból, hanem időszerű mondanivalót is érzett az egyik részletben. Mathaeus Fortunatus († 1528) Seneca Naturales Quaestionesának készítette el Erasmustól is méltányolt kiadását, hogy görög drámák latin és magyar fordítását ne említsem (Weiss 1988). Bornemisza Péter Élektra-átdolgozásában és értelmezésében kimutatható Philipp Melanchthon hatása. Teljes mértékben a kor európai filológiájának színvonalán állt a temérdek kéziratot és könyvet összegyűjtő és számos görög és latin szöveget, köztük Janus Pannonius költeményeit is kiadó Zsámboky János (1531–1584) (Varga 1965). Még a 16. század végén is van a – különben filológusként is tevékeny Dudith Andrással (1533–1589) is kapcsolatban álló – németalföldi humanista, Nicasius Ellebodius (1535–1577) körül Pozsonyban egy kis humanista filológus kör – azután hosszú ideig nem találkozunk olyasmivel, ami klasszika-filológiai tudományos tevékenységnek volna minősíthető, hacsak nem a szótárirodalom terén, Szenci Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc munkásságában.

Az ókorral való foglalkozás az iskolában természetesen nem szünetelt, hiszen hozzátartozott az általános műveltséghez, bár görögöt inkább csak a protestáns iskolákban tanítottak, és Janus Pannonius összes műveinek 1784-ben Utrechtben megjelent kritikai kiadása, melyet Teleki Sámuel (1739–1792) kezdett el és irányítása mellett Kovásznai Tóth Sándor marosvásárhelyi tanár (1730–1792) fejezett be, már komoly filológiai teljesítmény volt. A nyomdai munkálatokra Utrechtben az ugyancsak marosvásárhelyi Zilahi Sámuel ügyelt. Mindhárman Hollandiában tanultak (Mayer 2002).

A hamu alatti parazsat mégis nem annyira Hollandia, mint inkább Göttingen szelleme kezdte élesztgetni. A göttingeni egyetemnek igen számos magyarországi hallgatója volt, s köztük négyen is olyanok, akiknek közük volt az ókorhoz: Schedius Lajos (1788-ban iratkozott be), Kis János és Szilágyi Ferenc (mindketten 1791-ben) és Budai Ézsaiás (1792-ben). Mindnyájan, különösen Schedius, magukkal hozták a sokirányú érdeklődést és sokfelé való nyitottságot, melyre Göttingen nevelte őket, de egyikük sem lett a korszerű magyar klasszika-filológia megalapítója.

Ennek valószínűleg több oka van. Az egyik, talán a legfontosabb, hogy nem volt rá „társadalmi igény”. A jakobinus mozgalom elfojtása után, a napóleoni háborúk katonai és gazdasági megpróbáltatásai közepette, a ferenci abszolutizmus nyomasztó légkörében az embereknek nem a korszerű és szakszerű klasszika-filológia kifejlesztése volt a fő gondja, hanem a mezei szorgalom akadályai, a nemzet csinosodása vagy a nyelv pallérozása, nem is szólva a latinnal szemben a magyar hivatalos nyelv érdekében folyó küzdelemről. Másfelől: Göttingen neveltjeiben sem volt talán nagy hajlandóság arra, hogy tevékenységüket egy területre korlátozzák, mikor annyiféle területen volt elvégzendő munka. Ezért foglalkozik (Kis János kivételével) mindegyikük a tanüggyel elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt (a legszélesebb értelemben, az óvodától az egyetemig Schedius), ezért a sajtóval és még sok mással Schedius, térképészettel, a magyar történelemmel Budai, s talán a kor szükségletei indítják Szilágyit is arra, hogy Columella mezőgazdasági szakmunkáját adja ki.

De a sokféle más munka mellett Schedius is, Budai is művelte a klasszika-filológiát. Schedius esztétikai szemináriumaiban is olvastatott görög és latin írókat – mint a Horatius-olvasás fennmaradt jegyzetei mutatják, nem rosszabb színvonalon, mint az európai – írt egy alapos görög nyelvkönyvet, ami, más adatok mellett, bizonyítja, hogy – a köztudattal szemben – nemcsak elemi ismeretek adásáig jutott, hanem tanítványait rövid idő alatt a kezdő foktól Homéros olvasásáig vitte (Balogh 2000, 2002, 2005). Budai iskolai használatra adott ki latin auctorokat (Terentiust, Caesart, Cicero De oratoreját, Phaedrust), bár nem sok magyarázatot fűzött hozzájuk, és Pindarost is olvastatott a debreceni kollégiumban; ezen kívül írt magyarul egy alapos anyagismeretre valló görög és római irodalomtörténetet műfajtörténeti tagolásban (Borzsák 1955). Kis János is írt egy mitológiát ([Christian Gottlob] heynei örökség) és fordított (Horatiust, Aristotelést, Pseudo-Longinost), ha nem is nagy sikerrel. A fordítás a nyelv gazdagításának is eszköze volt, sok fordítás született görögből is (Fabchich, Guzmics stb.), latinból is (Virág, Baróti Szabó, stb.), de a lelkesedés nem állt mindig arányban a tehetséggel. Az, hogy ókorkutatók máig kötelességüknek (előjoguknak?) érzik ókori szövegek fordítását, felvilágosodás- és reformkori örökség.

A klasszika-filológia műveléséhez mindenesetre nem hiányzott a szükséges szakmai ismeret (ha egy kicsit talán el is maradt az ekkor mind ismeretanyagában, mind módszereiben igen gyorsan fejlődő német klasszikus ókortudománytól), de művelői nem tudtak, és – látva, hogy „végetlen a tér, mely munkára hív” – nem is akartak elszakadni attól a göttingeni eszmétől, hogy az ókorral való szakszerű foglalkozás más tudományágak és szellemi területek művelésével való állandó kapcsolatban és a kor kérdéseire is figyelve képzelhető csak el.

A tudományok, közülük az ókorral foglalkozó tudomány rohamos fejlődése ezt egyre nehezebbé, sőt lehetetlenné tette. Humboldt az ebből adódó következtetést vonta le a klasszikus ókortudományt illetően is, s a Thun-féle reform is ezt a lépést tette meg. Abban, hogy a reformban a klasszika-filológiának olyan fontos hely jutott, nagy része volt annak, hogy a felvilágosult német polgárság Homéros korában és az athéni demokráciában a maga szabadságtörekvései megvalósultságát, a példaképet látta, amit a filológusok – ki hasonló meggyőződésből, ki csak szakmai részrehajlástól vezettetve – hasznosítottak. A forradalmak után az ilyen republikánus hajlandóságokat letörték (az egyetemről való eltávolításig menően), ami viszont az időszerű kérdésektől való elszakadás irányában hatott.

Magyarországon 1850-ben természetesen ez a veszélytelenített klasszika-filológia jelent meg. (Azt persze nem lehetett megakadályozni, hogy olvasók ne érezzenek például „Horatius olvasásakor” olyasmit, hogy „korunk talán hasonló a tiédhez”, vagy hogy a hatvanas években Lucanusnak több fordítója is akadjon – egyik sem szakmabeli – , miközben a szakma egész Európában egyöntetűen legfeljebb rétorikáját ismerte el, ami akkor kétes dicséretnek számított. Szakma és olvasó, különösen szakma és költő közti eltérés ettől kezdve szinte állandóan jelentkezik.) Az 1852-ben kinevezett első egyetemi tanár az osztrák Konrad Halder volt.

Nem volt könnyű helyzete. Mint magyarul nem is tudó osztrákban, benne sokan csak egy magyarellenes kormányzat németesítő törekvéseinek képviselőjét látták, aki egy olyan tudományosság fejlesztését szolgálta, melynek lehetőleg semmi köze sincs a magyar kultúrához. A köztudatban még mindig a felvilágosodás enciklopédikus és gyakorlatias műveltségeszménye élt és hatott, és ez a levert szabadságharc után az (egyben életidegennek is tartott) idegennel szembeni nemzeti ellenállás elemeivel is ötvöződött. A szaktudományosan oktató, újszerű bölcsészettudományi kar nem is gyakorolt különösebb vonzást, s különösen nem az önálló tudományként teljesen új klasszika-filológia. Haldernak az első évben mindössze egyetlen hallgatója volt, később sem sok.

Halder azonban csakhamar megtanult magyarul, magyarul írt görög tankönyveket bírált, magyarokat tanított, s így mégiscsak a magyar tudomány, esetében közelebbről a magyar klasszika-filológia kifejlődését segítette elő. Annak folytán, hogy az indoeurópai összehasonlító nyelvészetben is otthon volt (az egyetemen gótot is tanított), a nyelvtudománynak módszertani szempontból akkor legkorszerűbb irányzatát s vele a korszerű történeti szemléletet segített a magyar klasszika-filológiában meghonosítani.

A helyzet tehát kissé furcsán alakult. A polgári szabadelvű reformot egy konzervatív arisztokrata vitte keresztül; a németesítés pedig a magyar felsőoktatás korszerűsödését, s ezen belül a korszerű magyar klasszika-filológia kialakulásának lehetőségét is hozta magával.

A szakszerű klasszika-filológia kifejlődése azonban nagyon nehezen indult. Ennek oka részben az volt, hogy Halder hamarosan (1858) más állásba került, s mind a latin, mind a görög oktatást a sokirányú érdeklődésű, de régimódi képzettségű Télfy Iván (1816–1898) látta el mint helyettes (1868-tól rendes) tanár, s az 1870-ben kinevezett Szepesi Imre (1811–1875) sem felelt meg a kor európai követelményeinek. Főképpen azonban az volt az ok, hogy az a nemzedék, mely az ötvenes években kezdte tanulmányait, csak később érett be, s előbb többnyire a középiskolai oktatás fejlesztésén buzgólkodott. Ezért volt még a hetvenes évek elején is Bécsben az a vélemény, hogy ami Bécstől keletre van, az a filológia tekintetében sivatag.

Nem lehet ezek után csodálni, hogy az említett nemzedék tagjai egyetemi tanulmányaikat osztrák és német egyetemeken folytatták, vagy legalább ott fejezték be. Közülük Ring Mihályt (1848–1888) jóformán elfelejtette a hazai köztudat, holott a szoros értelemben vett szövegfilológia terén komoly érdemei vannak: foglalkozott a Nemzeti Múzeum Könyvtárának Catullus-, Curtius- és Orosius-kódexeivel, a Historia Apollonii általa készített kiadása pedig ma is nyilvántartott állomás a szöveg kiadásainak sorában. Bászel Aurél (1845–1920) Tübingenben doktorált, Pesten lett magántanár. Theokritosszal, Thukydidésszel, Xenophónnal foglalkozott, de azután Fehértemplomban lett tanár, s elveszett a tudomány számára. Bartal Antal (1829–1909) Bécsben tanult, a maga korában latin nyelvkönyvei, iskolai kiadásai voltak nevezetesek, nevét azonban az élete végén dunaharaszti visszavonultságában készített, sokat bírált, de ma is nélkülözhetetlen szótára, a Glossarium mediae et infimae Latinitatis regni Hungariae tette máig ismertté. Hóman Ottó (1843–1903) Pesten végzett, de Göttingenben doktorált, Pindaros-kiadását a fiatal Ábel Jenő bírálta élesen; Bartallal ő indította az első magyar klasszika-filológiai folyóiratot, a csak két évfolyamot megért Philologiai Közlönyt. „Igazi tudósságra nem vergődött, de kitűnő tanár és kitűnő hivatalnok volt” – írta halálakor naplójába Ponori Thewrewk Emil.

A legszélesebb körben ismert két ókorkutató azonban Schvarcz Gyula (1839–1900) és Ponori Thewrewk Emil (1838–1917) volt. Mindkettő tevékenysége, különösen Schvarczé, messze túlnyúlt a klasszikus ókortudománynak a korban általában szokásos területén. Schvarcz először a görög természettudománnyal, közelebbről a geológiával foglalkozott, erről tartott előadásokat Angliában, miután Jénában Empedoklés paleontológiájáról doktorált, azután a hatvanas évek második felétől a politikai élet tevékeny résztvevője volt, közben dolgozott a demokrácia egyetemes történetét feldolgozó munkáján, melynek csak első két része készült el, az athéni demokráciát és a „tömeguralmat Rómában” tárgyaló kötetek. Schvarz indulatosan utasította el az athéni demokrácia mindenféle eszményítését, és egy kicsit mint a francia felvilágosodás kései utódja bírálta – sokszor történetietlenül – azt, alkalmat adva arra, hogy a századvégen általában a demokrácia ellen használják fel fejtegetéseit, holott ő nem azért bírálta Athént, mert ott demokrácia volt, hanem mert nem volt eléggé az. Élete végén a budapesti egyetemen mint az ókori történet tanára tanított (Hornyánszky 1917; Ritoók 1980)

Ponori Thewrewk Emil Pesten Halder tanítványaként kezdte, majd Grazban és Bécsben fejezte be tanulmányait. Előbb középiskolai, majd 1878-tól egyetemi rendes tanár lett, Szepesi utódaként, a pesti egyetemen. Tevékenysége a következő területek között oszlott meg: a) klasszika filológia, itt élete főműve lehetett volna Festus–Paulus kiadása, melyet azonban nem fejezett be, s így a kritikai kiadást végül az ő anyagának felhasználásával W. M. Lindsay csinálta meg; b) magyar és általános nyelvészet, itt lehet megemlíteni, hogy ő rendezte sajtó alá József főherceg cigány nyelvtanát, s írt ahhoz egy mintegy százötven lapos „Irodalmi kalauz”-t, melyben a cigányság néprajzára, történetére, nyelvére, költészetére és zenéjére vonatkozó kutatások alapos, annotált bibliográfiáját adja (az annotáció néha egész kis tanulmánnyá dagad), valamint jegyzékét azoknak az irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotásoknak, melyekben cigány szerepel, illetve amelyek cigányt ábrázolnak; c) zenei és ritmikai tanulmányok; d) műfordítások görögből és latinból, itt különösen Anakreón és töredékben maradt Ilias-fordítása érdemel említést: Thewrewk Iliasa az egyetlen, mely Devecserié mellé állítható.

Tudománytörténeti szempontból azonban Thewrewknek elsősorban nem tudományos, hanem tudományszervező és tanári tevékenysége az igazán fontos. Világosan látta az ókorral való hazai foglalkozás elmaradottságát, és hozzálátott, hogy ezen segítsen, megteremtve a szervezeti kereteket, és nevelve azokat, akik azután ezeket kitöltik. Ő alapította a Budapesti Philologiai Társaságot (1874), ő indította meg Heinrich Gusztávval az Egyetemes Philologiai Közlönyt (1877), ő az Akadémia kétnyelvű sorozatát (1885), majd az iskolában olvasott latin írók műveinek sorozatát (1889), s évtizedeken át tanított, a kiváló tudósok egész sorát nevelve, tanítva őket a filológus mesterség tudnivalóira (Ritoók 1993).

E tanítványok között a legtehetségesebb kétségkívül a rövid életét lázas tevékenységben eltöltött Ábel Jenő volt (1858–1889) Foglalkozott az orphikus költeményekkel, a Pindaros-scholionokkal, de igazán maradandót az európai s azon belül különösen a magyarországi humanista szövegek kutatása terén alkotott. Az Adalékok ma is nélkülözhetetlen alapmű, s bizonyos kérdésekben máig ő mondta ki az utolsó szót, mert a hazait is mindig európai összefüggésben tudta látni (Borzsák 1981). Ábel utóda Hegedűs István lett (1848–1925) Hegedűs nem volt Thewrewk tanítványa, előzőleg Kolozsváron az esztétika magántanára, majd a klasszika-filológia rendes tanára volt. Nem volt olyan pontos filológus, mint Ábel vagy Thewrewk – az általa Ábel hagyatékából meg a maga gyűjtéséből kiadott Analecta Nova és Analecta Recentiora kötetei nem érik el Ábel színvonalát – de sokirányú, minden újra felfigyelő érdeklődése (Menandros frissen előkerült töredékeinek két évvel közzétételük után már magyar fordítását adta), és széles körű világirodalmi tájékozottsága folytán sokféle ösztönzést adott tanítványainak.

Közben a Thewrewk-tanítványok újabb és újabb nemzedékei kerültek ki az egyetemről. Csak a nevesebbeket említve: Pecz Vilmos (1854–1923), a később nagyhírűvé váló magyar bizantinológiai iskola megalapozója, az egyetlen magyar ókori lexikon szerkesztője; Csengery János (1856–1945) görög és latin írók egész sorának – sok esetben első – fordítója; Némethy Géza (1865–1937), kitűnő latinista az eddig egyetlen magyar Vergilius-monográfia szerzője, a római elégiaköltők kiadója és magyarázója (kinek szövegkritikai eljárásmódja azonban inkább a humanistákéra emlékeztetett, mint a Lachmann utáni időkéire); Vári Rezső (1867–1940), aki részben már Ábel tanítványa is volt, egy ma sem érdektelen klasszika-filológiai enciklopédia szerzője (Vári 1906), a bizánci taktikusok kutatója (Vári 1906, 436–456). Már Thewrewk kezdődő hanyatlása idején volt tanítványa a talán legklasszikusabb filológus, Förster Aurél (1876–1962) – aki azonban valószínűleg sokkal többet köszönhetett Berlinben Hermann Dielsnek – s aki elsősorban Aristotelés-szövegek (A lélekről; Az érzékelésről; Az emlékezésről) kiadójaként szerzett nemzetközi elismertséget; Darkó Jenő (1880–1940), aki a bizánci történetírókkal, különösen pedig a magyar–bizánci kapcsolatokkal foglalkozott, s az egyik utolsó bizánci történetírónak, Laonikos Chalkokandylésnek készítette el mértékadó kritikai kiadását (nyilván inkább Pecz tanítványaként); Révay József (1881–1970), aki előbb késő ókori keresztyén szerzőkkel, majd Petroniusszal foglalkozott eredményesen, de akinek nevét itthon ragyogó prózafordításai, elsősorban Petronius- és Apuleius-fordítása teszik sokáig maradandóvá; és az előbb a késő ókori görög irodalommal foglalkozó, majd bizantinológusként tevékeny Czebe Gyula (1887–1930).

A szakma tehát – önmagában nézve – szép fejlődésnek indult, bár természetesen – egy-egy kiemelkedő teljesítménytől eltekintve – egészében még mindig elmaradt az európai élvonaltól. Az európai klasszikus ókortudomány tudniillik korábban el sem képzelt virágzásban volt. A rendszeressé váló ásatások, a feliratok és papiruszok tömegének előkerülése, az egyre elmélyültebb részletkutatások roppantul megnövelték az ókorra vonatkozó ismeretek tömegét, melyet a tudományszak művelői önfeledt örömmel dolgoztak fel, kifejlesztve a klasszika-filológián mint szaktudományon belül újabb részletszakokat. Ezzel azonban azok a veszélyek, melyek jelei már a század közepén láthatók voltak, valósággá váltak. Egyre inkább megszűnt az ókor egységben látása – a régészet egyre inkább elvált az írásos emlékekre épülő tudományágaktól, az ókori Kelet kutatását a görög–római ókorral foglalkozók kezdettől idegen területnek tekintették, stb. – és az ókor tudománya egyre inkább egy szakma tudományává, tudósok belügyévé vált, mely kívülállók számára érdektelen. Ehhez járult a századvégen egy mély ismeretelméleti válság: a világ megismerhetőségében való kétely és a fejlődésbe vetett hit megrendülése, ami a történeti szemlélet és módszer megkérdőjelezését is jelentette. Hogy egy történeti tudomány, mint a klasszika-filológia művelői erről nem akartak tudomást venni, talán érthető, de nem akartak az előbbiekről sem, holott a század elejére visszatekintve a változás már látható lett volna.

A problémát nálunk, ahol a tudomány nagy eredményei nem fedhették el azt, valószínűleg hamarabb vették észre, mint tőlünk nyugatra. Jól látta azt Arany, aki már 1863-ban Remete József Aeneis-fordításáról írva, az iskola összefüggésében tette szóvá, hogy a sok tudós magyarázat közt elvész az, ami tulajdonképpen fontos, az, hogy amiről szó van, műalkotás, amit azért írtak, hogy gyönyörködjünk benne; a hetvenes években pedig egy kis „tréfában” figurázta ki a filológiában akkor dívó, sokszor öncélú és értelmetlen „szövegjavításokat”; Greguss Ágost „irodalmi mesé”-jében, A lakatosokban tette nevetségessé – most már nem az iskolára szorítkozva – az élettől elszakadt, öncélú klasszika-filológiát, s ezt tette híres-hírhedt könyvében, a 20. század elején Hatvany Lajos (aki egyébként egy, a levélíró Pliniusról írt disszertációval Thewrewknél doktorált). Az éppen csak meginduló korszerű magyar ókortudomány tehát kezdettől fogva abban a furcsa helyzetben volt, hogy azt kellett volna meghaladnia, amit utol akart érni, amihez fel akart zárkózni.

A szaktudomány és a társadalmi igények közti feszültségek pedig nemcsak egy „esztétikaibb” ókortudomány iránti igényben jelentek meg. 1890-ben Némethy Géza fiatal filológusokat arra biztatott, hogy Firmicus Maternus (Kr. u. 4. század) asztrológiai munkájának szövegkritikájával foglalkozzanak. Zlinszky Aladár cikkben bírálta Némethyt, hogy mikor középkori krónikáinknak nincsenek jó fordításai, a magyarországi középkori latinság, a magyar humanizmus története vagy a magyar és a latin irodalom viszonya nincs feldolgozva, nincs görög–római irodalomtörténet, akkor valaki a Firmicus Maternusszal való foglalkozást ajánlja. Némethy természetesen válaszolt – de most nem az az érdekes, hogy kinek és miben van igaza, inkább az, hogy Zlinszky bírálatában nemcsak a Thewrewk, Ábel vagy Némethy képviselte német iskolájú ókortudomány elutasítása szólal meg, hanem kirajzolódik egy olyan „társadalmi igény” is, mely a magyar ókorkutatás fő, ha nem is kizárólagos feladatát bizonyos magyarközpontú feladatok megoldásában látta.

Ez a korban végbemenő folyamatokból érthető. Nemzeti és egyetemes („a haza s emberiség”) egyensúlya a nagy szabadelvű nemzedék számára még természetesnek látszott. Elég éppen a tudományos feladatokat illetően Eötvösnek az Akadémián, az 1861. évi nagygyűlésen mondott megnyitóját vagy a magyar orvosok és természetvizsgálók 1863. évi gyűlésén mondott beszédét olvasni. (Ilyen értelemben nyilatkozik Thewrewk is 1891-ben.) Számukra mindamellett a történelmi Magyarország integritása is természetes volt. A századvég nemzedéke viszont éppen ezt érezte veszélyeztetve a nemzetiségek természetesen erősödő nemzeti öntudata által, amire megint természetes visszahatás volt az Ausztriával szemben amúgy is túlérzékeny s magát most már két tűz között érző magyar nemzeti öntudat hangsúlyos megnyilvánulása.

Hamarosan Vári Rezsőnek egy a klasszika-filológia „módszeresítéséről” szóló tanulmányában jelennek meg Zlinszkyéhez hasonló gondolatok, de míg Zlinszkynél mint úgyszólván egyedüli követelmény, nála – igaz, a magyar vonatkozású bizánci anyag feldolgozásának szükségességével kiegészítve – mint az egyik elvégzendő feladat. Fejtegetései, melyek terjedelmes tanulmányának csak kis részét teszik ki, talán inkább csak annak bizonyságául íródtak – négy évvel a Zlinszky–Némethy vita után és a Zlinszkynél sokkalta szűkkeblűbb nacionalizmusokkal szemben –, hogy a klasszika-filológia tudatában van nemzeti feladatainak és nem nemzetietlen. Az egész szót sem érdemelne, ha nem lett volna a 20. században folytatása.

Vári azután, nyugati mintákat követve, másképp – még szerencsétlenebbül – próbálta a klasszika-filológiát időszerűsíteni, tudniillik mint fegyvert a materialista munkásmozgalommal szemben. Ebben látta ő a klasszika-filológia etikai feladatát. Sokat nem ért el ezzel, de nem is ez az érdekes, hanem az, amit maga mond el, hogy mikor a Philologiai Társaságban ezt előadta, a hallgatóság meglepődött, hogy a klasszika-filológiának egyáltalán lehet etikai feladata...

Megint másképp akarta a maga korához közel hozni az ókort Révay és első idejében Czebe, amennyiben nem a klasszikus korra, hanem az ezüstkorra és a késő ókorra akarták a figyelmet irányítani egy egyre kevésbé „klasszikus”, egyre zaklatottabb, sőt véresebb korszakban. Ha ki nem szorítják őket a tudományból (a Tanácsköztársaság alatt mindkettő egyetemi tanár lett – miután előzőleg már magántanár volt –, ezért mindkettőjüket megfosztották tanári állásától), a késő ókor kutatása – ami akkor még nem volt olyan divatos, mint manapság – mint a magyar ókorkutatás sajátossága válhatott volna nevezetessé (Kapitánffy 1990). Egy ki nem használt lehetőség. Mindenesetre látnivaló, hogy nemcsak a szakmán kívülállók, hanem a szakmán belül is érezték némelyek a megújulás szükségességét, ha nem is mindig jó irányban keresték annak módját.

A Thewrewk-tanítványok így vagy úgy a Thewrewk meghonosította, német irányultságú klasszika-filológiát igyekeztek továbbfejleszteni. Formálisan Thewrewk tanítványa volt Hornyánszky Gyula is (1869–1933), hiszen a budapesti egyetemen végzett, de rá a francia szociológia és lélektan meg a cambridge-i etnológiai iskola volt igazán nagy hatással. Korántsem csak a szoros értelemben vett ókor érdekelte, hanem az emberi társadalom működésének tényezői mind szociológiai, mind lélektani vonatkozásban, ahogy azt kora társadalomtudománya és lélektana látni engedte, s a görög művelődés történetében is e tényezők megnyilvánulását látta. Ezért tudott a maga kora számára is érdekesen, európai színvonalon álló tanulmányokat írni a görög vallás egyes jelenségeiről, a homérosi beszédek tömeglélektani vonatkozásairól vagy szép könyvet Hippokratésról és a görög orvostudományról. Hornyánszky volt az első, akinek a munkásságában az emberi jelenséget minden összefüggésben vizsgálni akaró „göttingeni szellem” ismét megjelent. Amint a továbbiak mutatják, ez volt az az út, melyen tovább lehetett jutni, s ez vezetett a két háború közt a magyar ókorkutatás új korszakához, amelyben a magyar ókorkutatás bizonyos tekintetben és bizonyos személyek munkásságában nemcsak utolérte, de meg is előzte az európait (Marót 1934).

Ezen az úton járt Marót Károly (1885–1963). Több mint fél évszázados tudományos munkássága középpontjában mindvégig Homéros állt, de a Homéros-kutatást s egyáltalán az ókorral való foglalkozást ő is csak az etnológia, a kulturális antropológia, a lélektan tanulságainak ismeretében tudta elképzelni. Széles körű tájékozottságába a magyar irodalom számos alakja (különösen Ady) is belefért, s kutatásaiban az ókori Kelet kutatásának tanulságait is értékesítette. A húszas évekre dolgozta ki – számos előtanulmány után – költészetelméletét. Eszerint a költői alkotás a tudatalatti ösztönvilágban gyökerezik: valamilyen belső feszültség támad az alkotóban, s ez valamilyen féltudatos állapotban felszínre törve formát kap, puszta ritmusban (tánc) vagy szavakban megfogalmazva. Ez a forma az, amely történetileg meghatározott. A hallgatóságban azonban ugyanazok az ösztönök működnek, s a költő sikere attól függ, hogy mennyiben tud a hallgatóság lelkivilágában az indulatok megmozgatásával visszhangot kelteni. Marót fogalmazása szerint a költő egy javaslattal áll elő, melyet a közönség változatlanul elfogad, ízlése szerint módosít, vagy teljesen elvet. Marót így a kommunikációelmélet szellemében értelmezte a költői alkotás folyamatát, amikor ilyen elméletről még szó sem volt (Ritoók 2002b).

Marót az elveszett egységben látást és a tudományszak időszerűségét az ókorkutatásnak más tudományszakok felé való bővítésével kívánta helyreállítani. Alföldi András (1895–1981), akinek pályája Pannonia és Dacia kutatásával indult – a pannoniai római uralom végéről szóló könyve ma sem megkerülhető –, a provinciák (nemcsak e kettő!) eseményeinek a Római Birodalom egész összefüggésében való vizsgálatával és a jelenségek politikai, társadalmi, vallási stb. vonatkozásainak feltárásával mutatta meg, mit jelent az ókor egységben látása, valamint azt, hogy a résztudományok csak együtt alkalmazhatók igazán eredményesen. Ezen túlmenőleg Alföldi az ún. peremnépeket (a sztyeppei lovas nomádokig és Belső-Ázsiáig) is bevonta kutatásai körébe, régészeti anyagukat éppúgy, mint világképüket, s ilyen téren elért eredményeit később Róma korai történetének kutatásában is értékesíteni tudta.

Az egységben látásnak és a résztudományok együttes alkalmazásának ugyanez az igénye volt Kerényi Károly (1897–1973) ókortudomány-felfogására is jellemző. Eleinte még inkább Wilamowitz szellemében a görög–római ókorral foglalkozó résztudományok egységére esett a hangsúly, később (Nietzsche hatása alatt is) az ókori ember és a modern ember közti kapcsolat létrehozását, az ókor időszerű mondanivalójának felismerését látta az ókortudomány feladatának, végül ennek eszközét a Jung-féle mélylélektanban fedezte fel. Számára a görög és római vallás volt a kutatás középpontja, mert szerinte ebben összegződött az ókori ember világképe, de éppen ezért ennek megértéséhez nem nélkülözhető az ókorral foglalkozó egyetlen tudományág sem, és fordítva: ez az, amiből az ókori művelődés egyes területei, az irodalom, a művészet igazán megérthetők. (Az ókori regényről írt nevezetes könyvének alaptétele is, hogy a regény szerkezete a kultuszból, közelebbről az Isis-mítoszból magyarázható.) A Jung-féle mélylélektant pedig attól a meggyőződéstől vezettetve alkalmazta a görög–római vallás kutatásában, hogy az emberiség kollektív tudattalanjában rejlő ősképek (archetípusok) jelentik azt a közös alapot, amelyre az antik mitológia is visszavezethető, s amelynek révén az antik kultúra és a mai ember, másfelől az antik kultúra és az európai, sőt, kései felfogása szerint minden más kultúra között a kapcsolat megteremthető (Szilágyi 1973).

Azáltal, hogy a magyar ókorkutatás az ókortudomány fogalmába az ókori kelet és a peremnépek kutatását is belefoglalta, s a résztudományok együttes alkalmazásának kívánalmát a gyakorlatban is érvényesítette, a német klasszikus ókortudomány egységben látását és teljességigényét ismételte meg magasabb fokon. (Hasonlóra korábban csak Ed. Meyer történetírásában lehet találni.) Így lett a klasszikus ókortudomány egyetemes ókortudomány.

Azáltal, hogy a magyar ókorkutatás az ókortudomány körét mind tágabbra vonta és a lélektan felé is bővítette, egyben korszerűsítette is azt, hatótényezőjévé és munkálójává tette egy olyan kornak, amelyben az emberek a különbségeken túl és azokat nem tagadva azt is észreveszik és fontosnak tartják, ami közös. Ezzel viszont az angolszász antropológiai iskola tanítása került új megvilágításba. Ez az iskola is látott valami közöset az emberiségben, de ennek lényegét a történeti szemléletnek megfelelően a fejlődésben ragadta meg: minden társadalom a fejlődésnek ugyanazon fokain megy keresztül. Marót költészetszemlélete és általánosabban a Jung–Kerényi-féle elgondolás ezt a kornak megfelelő, nem történeti szemlélet szellemében értelmezte újra: a közös adott, állandó, csak a megjelenés függ a történelmi körülményektől. (Az, hogy ez a „csak” mit jelent, vagyis hogy a történelmi körülményeket milyen mértékben és mélységben kell mégis figyelembe venni, mindenesetre nyitott kérdés maradt.)

A húszas években azonban egy másik lehetőség is látszott az ókorral való foglalkozás korszerűvé tételére, a kor eszméivel való összekapcsolására, az, mely először a Zlinszky–Némethy vitában és Vári említett tanulmányában körvonalazódott, s mely Trianon, a történelmi Magyarország szétbomlása után, a klebelsbergi neonacionalizmus légkörében Várin jóval túlmenő tudománypolitikai programmá formálódott. Ezek szerint az ott felvázolt, sajátosan magyarnak minősülő kutatási témákkal való foglalkozás a magyar ókorkutatásnak nem egyik, bár feltétlenül végzendő feladata, hanem központi, szinte kizárólagos kutatási területei kell hogy legyenek.

Ennek az irányzatnak két legjelentősebb képviselője Huszti József (1887–1954) és Moravcsik Gyula (1892–1972) volt. Huszti a magyarországi humanizmus és európai összefüggéseinek kutatásában szerzett maradandó érdemeket, fontos részlettanulmányok mellett Janus Pannonius monográfiájával.

Moravcsik munkásságának középpontjában Bizánc és a török népek kapcsolata állt (török a szó legtágabb értelmében, kb. úgy, ahogy a bizánciak értették, tehát a magyarokat is beleértve), közelebbről pedig a magyar–bizánci kapcsolatok. Byzantinoturcica című hatalmas műve valószínűleg sokáig nélkülözhetetlen kézikönyv marad, a magyar–bizánci kapcsolatok történetét pedig a Cambridge Medieval History számára is ő foglalta össze.

A két irányzat közti különbség azonban nem a nacionalizmushoz való viszonyulásban mutatkozik meg igazán, hanem abban, hogy míg az egyik a magyar ókortudomány feladatainak meghatározásában minél inkább nyitottságra törekedett, a másik inkább leszűkített, elannyira, hogy az ókor már-már szinte ki is szorult, függetlenül attól, hogy tanári munkájukban ennek az iránynak a képviselői is elvi álláspontjuknál sokkal nyitottabban jártak el, és a klasszikus ókor számos kiváló kutatójának indulását segítették.

A két irányzat közti ellentét a harmincas évek elején éles vitában robbant ki (Kerényi oldalán emelt szót Hornyánszky és Marót is). A vita következményeképpen Kerényi kiszorult a hivatalos magyar tudományosságból, de tanárként nagy hatást gyakorolt tanítványaira.

A háború után a kötelező példakép a szovjet ókortudomány lett. Ennek negatív következményei a keretek vonatkozásában (a Társaság feloszlatása, folyóiratok megszűnése stb.), a tudomány vonatkozásában (a sztálini Párttörténet elméleti fejezetének a dogma rangjára emelése stb.) és személyek vonatkozásában ismeretesek. Voltak azonban kedvező hatások is, így például az addig nem különösebben művelt társadalomtörténeti kutatások fellendülése, vallási irányzatok társadalmi vonatkozásainak vizsgálata (Trencsényi-Waldapfel Imre, Hahn István, stb.) Fontos új fejlemény volt az Akadémia egyébként, személyi vonatkozásaiban nagyon problematikus átszervezése során az idegen nyelvű folyóiratok, köztük az Acta Antiqua létrehívása: a magyar ókortudomány közvetlen kapcsolatot teremthetett más országok ókortudományával. (A fiatal Némethy Géza már 1889-ben látta ennek szükségességét, s egy latin nyelvű folyóiratra tett javaslatot.)

Annak azonban, hogy a magyar ókortudománynak az ötvenes években egy sajátos virágkora kezdődött, más oka volt: A Kerényi- és Alföldi-tanítványok tudományos munkássága ekkor bontakozott ki a mesterek szellemében, bár korántsem mindig az ő útjukon, s velük haladt néhány kiváló nemzedéktársuk is.

A mesterek szellemében, tehát az egyetemes és oszthatatlan ókortudományt művelve. Az egyetemest, mely az ókori Keletet, a görög–római ókort és a peremnépeket felöleli, számosan úgy, hogy a két klasszikus nyelven kívül keleti nyelvek ismeretének is birtokában mindhárom terület forrásait első kézből ismerték, és az oszthatatlant, mely művelőitől is azt kívánja, hogy ne csak valamelyik részterületbe bezárkózva, hanem mind többön mozogjanak otthonosan, az anyagi kultúra területén éppúgy, mint a szellemién, az írott forrásokban éppúgy, mint a tárgyiakban, s nyitottak legyenek a rokon tudományok felé például a továbbélés-problémák kutatásában. Csak futólagos áttekintés következik néhányak munkájáról.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908–1970) egyaránt foglalkozott görög és római irodalomtörténettel, vallástörténettel, filozófiával, sehol sem hagyva figyelmen kívül a keleti vonatkozásokat, például a Danaé-mítosz, az aranykormítoszok, vagy a hésiodosi prooimionok tárgyalásában, de a homérosi epika összehasonlító vizsgálatában sem (Szilágyi 1970, 1999) – Szabó Árpád (1912–2003), amellett, hogy történelmi tanulmányokat tett közzé (Periklés, Démosthenés), hogy szép könyvet írt a homérosi eposzokról mint művészi alkotásokról (egy olyan korban, mely az irodalomban csak a termelési viszonyok tükröződését volt hajlamos látni) vagy Sophoklésról, nemzetközi hírnévre tett szert a görög matematikára és csillagászatra vonatkozó kutatásaival. – Borzsák István (1913–), aki mint Horatius és Tacitus kiadója, eredménnyel űzte a legklasszikusabb filológus-mesterséget, a szövegkritikusit is, de a hellenisztikus görög történetírásnak a rómaira tett hatását és a Nagy Sándor-hagyományt vizsgálva (le egészen a magyar középkorig) szintén érdekes következtetésekre jutott, és a keleti vallási elemeknek a görög és római kultúrában való továbbélését is eredményesen vizsgálta. Tudománytörténeti tanulmányai sem hagyhatók figyelmen kívül. – Hahn István (1913–1984) történészi tevékenysége szinte az egész ókor történetét átfogja. A függőségek bonyolult rendszerét kimutató dolgozata – mikor a köztudatban még mindig élt a rabszolgák–szabadok kétpólusú elképzelés – nemzetközi feltűnést keltett. Nem kevésbé fontos volt a görög polis-polgárok helyzetének társtulajdonosokéiként való értelmezése. A császárkori görög történetíróról, Appianosról pedig a hagyományostól eltérő, teljesen új, helyesebb képet adott. – Harmatta János (1917–2004) Hérodotos-tanulmányokkal indult, de kutatásai fokról-fokra felölelték a népvándorlások népeit, a kimmerektől a magyar őstörténetig, az indoeurópai nyelvek közül az ókoriak közül szinte valamennyinek a történetét, kivált az irániakét, de otthonos volt a sémi nyelvű forrásokban is, foglalkozott keleti mitológiáknak a görögre tett hatásával, a görög nyelv őstörténetével, és kitűnően használta a régészeti forrásokat. – Szilágyi János György (1918–), aki egyformán alapos ismeretekkel rendelkezik a görög és római irodalom és a görög, római és etruszk művészet terén, az itáliai színjátszás vizsgálatával kezdte, s amellett, hogy készített egy igen gazdag, bizonyos vonatkozásokban a nemzetközi irodalomban is egyedülálló gyűjteményt a görög művészet írásos forrásaiból, feldolgozta a Corpus Vasorum nemzetközi vállalkozás számára a Szépművészeti Múzeum görög vázáit, fontos tanulmányokat írt Ovidiusról, Lukianosról és számos más fontos témáról, egy alapvető jelentőségű, kétkötetes műben dolgozta fel az etruszko-korinthoszi vázafestészet teljes anyagát. – Szádeczky-Kardoss Samu (1918–2004) Förster Aurél tanítványa volt. Előbb az archaikus görög történelemmel, majd az archaikus kori elégiával, különösen Mimnermosszal foglalkozott, később a késő ókori társadalmi mozgalmak foglalkoztatták, végül a népvándorláskor, közelebbről az avarok felé fordult figyelme, a rájuk vonatkozó bizánci forrásokat gyűjtötte össze és dolgozta fel.

Mindez nem jelentette a sajátosan magyar feladatok elhanyagolását. Megmutatkozott ez mindjárt a Pannonia-kutatásban, ahol természetesen az Alföldi tanítványok jártak élen. (Alföldi hatása Magyarországról való távozása után is érvényesült.)

Megmutatkozott a magyarországi humanizmus és a római irodalomnak a magyarra tett hatása kutatása terén is, ahol Trencsényi-Waldapfel Imrének és Borzsák Istvánnak vannak kimagasló érdemei. Számos részlettanulmány mellett az egyiknek Erasmus magyar barátairól szóló, egyben megírása korának életérzését is tükröző könyve, a másiknak az antikvitás 16. századi képéről szóló, sokrétű anyagismeretről tanúskodó kötete mutatja, hogy az egyetemes témák mellett a sajátosan magyarokat is lehet úgy tárgyalni, hogy egyetemes érdekűek legyenek. Ezt mutatja Szilágyi János Györgynek egy 19. századi itáliai magyar, laikus ásatásról szóló könyve, mely amellett, hogy az ásatás leletanyagának pontos és széles összefüggéseket figyelembe vevő leírását és elemzését adja, ezek mögé felrajzolja az ókori Itália ezen részének legújabb eredményeken alapuló történetét, másfelől a 19. századi magyar történelemszemlélet bizonyos jellemző vonásait.

A sajátosan magyar feladatok megoldására azonban a másik irányzat képviselői is jeles tanítványokat neveltek. Huszti tanítványa volt Juhász László (1905–1970), aki középkori és humanista szövegek kritikai kiadásának sorozatát indította el, s tett így sok olyan szöveget is hozzáférhetővé, melynek addig csak régi, hasznavehetetlen, vagy nehezen hozzáférhető kiadása volt. (A szövegek kiadásában külföldiek is részt vettek.) Huszti tanítványa volt Horváth János (1911–1977), akinek pályája csak a háború után, az ötvenes években bontakozhatott ki, az Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémáiról írt kitűnő könyvvel. Még Huszti indította meg, Horváth János folytatta a magyarországi középkori latinság szótára munkálatait, mely végül Harmatta János főszerkesztősége idején kezdett megindulni.

Szomorúbban alakult a középgörög (bizánci) tanulmányok sorsa. Moravcsik valóban tudatosan törekedett tanítványok nevelésére – de háború, üldöztetés, betegség miatt mindegyik előbb távozott, semmint teljesen kibontakoztathatta volna képességeit. Hadd említsem meg név szerint is legalább Gyóni Mátyást (1913–1955). A Pecztől induló hagyomány itt megszakadt.

A Marótot, Alföldit és Kerényit követő nemzedék tagjai és számos nemzedéktársuk nemcsak kitűnő tudósok voltak, hanem kitűnő tanárok is, akik egy következő nemzedéket is neveltek, melynek pályája már a háború után indult. Itt már csak kutatási irányokra szorítkozom, nevek említése nélkül.

Az ókortudomány különféle területein dolgozó szakemberek közös munkájának eredményeképpen megjelent a Bevezetés az ókortudományba című munka négy kötete. (Ilyesmit már a húszas években is terveztek, de akkor csak egyetlen kötet jelent meg, az is nehezen.) E közös vállalkozáson túl az egyes területeken külön is folyt a munka.

Míg korábban a történelmi kutatások állottak a tudományos tevékenység középpontjában, a hatvanas évek végétől, különösen a hetvenes évektől a figyelem egyre inkább az irodalom felé fordult, mind az ókori Kelet (mezopotámiai, ugariti epika, óind epikus műfajok), mind a görög és római irodalom tekintetében. Ennek csak részben volt oka az, hogy az embereknek elege volt az irodalmat csak ideologikumként tárgyaló és olykor nagyon is leegyszerűsítő elemzésekből. Súlyosabb ok volt, hogy ebben a tekintetben az ókortudomány meglehetős lemaradásban volt. Míg az újkori irodalmakkal foglalkozók Magyarországon már a harmincas években is az újabb, ha nem is a legújabb irodalomelméleti irányzatok ismeretében elemezték az irodalmi alkotásokat, az ókori irodalmakkal foglalkozóktól ezek ismerete távol maradt, holott mind Marót költészetelmélete, mind Kerényi regénykönyve alapot adhatott volna strukturális elemzésekhez, akár egy mítoszkritikai (myth criticism) típusú elmélet kidolgozásához (Szilágyi 1984) Az ötvenes évek pedig az ilyeneknek még a megismerését sem nagyon tették lehetővé, pedig egyes fontos irányzatok éppen ekkor indultak. Ezeket tehát előbb meg kellett ismerni, de megismerésük után, a hetvenes évektől hatni is kezdtek. Könyvek születtek a görög tragédiáról, az ezüstkori római irodalomról, Claudianusról, stb. Felélénkült az antik irodalomelmélettel való foglalkozás. A nemzetközi irodalomtudományon belül az ötvenes évektől ívelt felfelé a rétorika tanulmányozása. A nyolcvanas évekre ért be a magyar ókortudományban is ennek hatása: megindult az ókori szónoklattan tanulmányozása. Újra indult egy a magyar tudományos irodalomban Kerényi könyve óta nem tárgyalt, és alkotásaiba a magyar közönség számára – az egy Longos kivételével – ismeretlen műfajjal, a görög regénnyel való tudományos foglalkozás, s egyik-másik alkotásának szép magyar fordítása is megjelent.

Egyáltalán: az ötvenes évektől tömérdek fordítás jelent meg, elsősorban költői alkotásokéi, éspedig kitűnő fordítók tollából (Devecseri Gábor, Kerényi Grácia, Horváth István Károly, Kardos László stb.) A hatvanas évek elején érdekes vita is folyt a műfordítás bizonyos elvi kérdéseiről. A fordítások pedig kedvezően hatottak az irodalommal való foglalkozásra is. A fordításokhoz bevezetésnek vagy kísérő tanulmánynak (utószó) is kellett járulnia, melyben a tudomány eredményeit kellett közérthető formában ismertetni, s ami szükségessé tette azt, vagy lehetőségét kínálta annak, hogy a tanulmány az adott mű mának szóló mondanivalójáról is szóljon. Ehhez pedig nem volt elég csak hagyományos kézikönyv-bölcsességeket mondani.

Nem szakadt meg a klasszikus szerzők szövegének kritikájával és kiadásával való foglalkozás (Florus).

Más kérdésekkel kellett megküzdeni a fiatal nemzedéknek a történeti kutatásokban. Mindenek előtt az öt társadalmi formáció kanonizált elméletével. Az első lépés még 1957-ben megtörtént a görög történelem vonatkozásában, de áttörést az ún. ázsiai termelési mód vita hozott a hatvanas-hetvenes években, melyben ugyan némelyek hajlandóak voltak az egyik dogmatizmus helyébe egy másikat tenni. Ezzel azonban a jég megtört, és inkább a földtulajdonformák, politikatörténet, szabadok közti ellentétek, hadtörténet, sporttörténet, ókori írók történelemszemlélete, vallástörténet, a görög törzsek ünneprendjének történeti tanulságai és hasonló kérdések kerültek a figyelem előterébe. Új fejlemény volt az addig Magyarországon egyáltalán nem művelt görög epigrafikával való foglalkozás. Új fejlemény volt, hogy a változatlanul folyó Pannonia-kutatások mellett, ahol szintén jelentős új eredmények születtek (falfestészet), külföldön is folytak és folynak magyar ásatások. Így Egyiptomban (először!), Olaszországban, Németországban, és magyar közreműködéssel folynak ásatások Franciaországban is.

A filozófiában a hagyományos témakörökkel (prészókratika, Platón, Aristotelés) való elmélyült foglalkozáson és a derveni papirusz nemzetközileg nagyra értékelt, mintaszerű kommentált kiadásán túl az érdeklődés kiterjedt a hellenisztikus filozófiákra, valamint a közép- és újplatonizmusra (Techert Margit óta ez utóbbival nem foglalkozott senki), emellett a görög filozófiának, különösen a logikának és a görög tudománynak az arab filozófiára tett hatására. (Azt, hogy számos, eddig lefordítatlan szöveg talált fordítóra, nem is említem.) Hosszú, kényszerű szünet után újra erőteljesebbé vált az egyházatyákkal mint gondolkodókkal való foglalkozás (Ritoók 1997).

Másfelől, úgy látszik, önállósítja magát a közép- és újlatin filológia és a humanizmus-kutatás, mint a középkortudomány egyik eleme. Az újra indult, Juhász László-féle sorozatban számos fontos szöveg kritikai kiadása jelent meg (Thuróczy, Brodarics, Bocatius, Schesaeus stb.) és sok fontos könyv és részlettanulmány (Bartók 2005). Mára a viták a szakterületek határairól elcsitultak. Ma senki sem akarja az ókortudomány illetékességét pusztán nyelvi okokból (a latin, illetve a görög használata miatt) a középkorra is kiterjeszteni, részint mert a középkori Mediterráneum is egységet alkotott, s ennek az arab nyelv és kultúra is szerves része volt, részint mert mára a középkortudomány ugyanolyan összetett tudománnyá fejlődött, mint amilyenként az ókortudomány meghatározható. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy egyfelől az ókortudományban (nemcsak az ókori nyelvekben!) való jártasság nélkül nem lehet a középkorral elmélyülten foglalkozni, hiszen ennek kultúrája az ókorra épült, magát az ókor folytatásának érezte, másfelől az ókortudomány egyik alapvető ága, a szövegek kritikai megállapítása nem lehet meg a szövegtörténet tisztázása nélkül, amelynek jelentős szakasza a középkori művelődés történetébe van ágyazva. (Az ókortudományi Bevezetésben is közreműködtek középkorkutatók.) A tudomány is különbözőségek egysége.

Az ókortudomány is. A teljességre való törekvést és ugyanakkor a nyitottságot és kapcsolatteremtési készséget más tudományok felé mint célt már valószínűleg senki sem vitatja. Ennyiben mintha megismételnők a göttingeni tudománykoncepciót. Azonban akkor arról volt szó, hogy a tudományszakok készültek kiválni a többé-kevésbé egységes (enciklopédikus) tudományosságból. Ma arról van szó, hogy a szaktudományosság hosszú korszaka után a szaktudományok keresik a kapcsolatot egymással, egy-egy nagy tudományterületen belül is (ókortudomány), a tudományterületek között is. Valószínűleg ez a jövő útja (Ritoók 2000, 2002a).

Hivatkozások

A magyar ókortudomány mai igényeknek megfelelő története még nincs megírva. Ami van, az nem filológia-történet, hanem egyfelől filológus történet, vagyis pályaképek füzére (ilyen Vári Rezső munkája) vagy egyes filológusok részletesebben vagy vázlatosabban kidolgozott életrajza, nekrológja, stb., másfelől legfeljebb történeti vázlatok. Az életrajzi méltatásokat az Új Magyar Irodalmi Lexikon általában megemlíti, itt csak azokat közlöm, amelyek általánosabb szempontból is érdekesek. A bibliográfia először a történeti áttekintéseket közli, azután témák szerint halad. Balogh, Piroska (2000) „»Non sine fructu«”: Schedius Lajos klasszika-filológiai kezdeményezései”, Antik Tanulmányok 44: 271–284.

Balogh, Piroska (2002) „Horatius noster: Schedius Lajos Horatius-előadásai 1794–1795-ből”, Antik Tanulmányok 46: 297–310.

Balogh, Piroska (2005) Ars scientiae: Közelítések Schedius Lajos János tudományos pályájának dokumentumaihoz (PhD értekezés), Budapest: kézirat.

Bartók, István (szerk.) (2005) Companion to the Neo-Latin Studies in Hungary, Budapest: Universitas.

Borzsák, István (1955) Budai Ézsaiás és klasszika-filológiánk kezdetei, Budapest: Akadémiai.

Borzsák, István (1981) Ábel Jenő, Budapest: Akadémiai.

Hornyánszky, Gyula (1917) Schvarcz Gyula rendes tag emlékezete, Budapest: Akadémiai.

Kapitánffy, István (1990) „Gyula Czebe”, in Kluwe, Ernst, Ritoók, Zsigmond, Sliwa, Joachim (hrsg.) Zur Geschichte der Klassischen Altertumswissenschaft, Jena–Budapest– Kraków: Friedrich Schiller Universität, 94–104.

Marót, Károly (1934) „Hornyánszky Gyula”, Egyetemes Philologiai Közlöny 58: 45–72, 147–164.

Mayer, Gyula (2002) „Janus Pannonius utrechti kiadása” (melléklet), in Ianus Pannonius, Poëmata ... omnia, Opuscula, I–II, Teleki, Samuel, Kovásznai, Alexander (ed.), Utrecht: Wild, 1784, hasonmás Budapest: Balassi.

Pajorin, Klára (2005) „La cultura di János Vitéz”, Camoena Hungarica 2: 13–22.

Ritoók, Zsigmond (1993) Ponori Thewrewk Emil, Budapest: Akadémiai.

Ritoók, Zsigmond (1997) „The Contribution of Hungary to International Classical Scholarship”, Hungarian Studies 12, 5–15.

Ritoók, Zsigmond (1980) „Ein vergessenes Lebenswerk: Julius Schvarz”, in Gericke, Horst (hrsg.) Miszellen zur Wissenschaftsgeschichte der Altertumskunde. Halle/Saale: Martin Luther Universität.

Ritoók, Zsigmond (2000) „Ókortudomány”, in Kollega Tarsoly, István (szerk.) Magyarország a XX. században, Szekszárd: Babits.

Ritoók, Zsigmond (2002a) „Nagy kezdeményezések az ókortudományban”, in Glatz, Ferenc (szerk.) Közgyűlési előadások: 2000 november, Budapest: MTA, 25–35.

Ritoók, Zsigmond (2002b) Marót Károly, Budapest: Akadémiai.

Szilágyi, János György (1970) „Trencsényi-Waldapfel Imre”, Antik Tanulmányok 17: 149–169.

Szilágyi, János György (1973) „Kerényi Károly emlékezete”, Antik Tanulmányok 20: 200–210.

Szilágyi, János György (1984) „Mi, filológusok”, Antik Tanulmányok 31, 167–197.

Szilágyi, János György (szerk.) (1999) Mitológia és humanitás: Tanulmányok Kerényi Károly 100. születésnapjára, Budapest: Osiris.

Varga, László (1965) „Sámboki (Sambucus) János filológiai munkássága”, Acta Classica Universitatis Debreciniensis 1: 77–103.

Vári, Rezső (1906) A classica philologia encyclopaediája, Budapest: Athenaeum.

Weiss, Rezső (1988) Matthaeus Fortunatus, Egyetemes Philologiai Közlöny, 12: 346–362.